Egy máig meg nem épült metróvonal muzeális korú kocsija

Forgalomban az R11-es motorkocsik, a Brooklyn-Manhattan Transit Corporation Astoria nevű vonalán, 1972-ben. (forrás: Joe Testagrose, nycsubway.org)

1949-ben 10 új prototípus metrókocsit rendelt a New Yorki Közlekedési Társaság a leendő Második Sugárút alatti metróvonalra. A kocsik egyenként 100000 dollárba kerültek, és a Millió Dolláros Vonat néven váltak ismertté.

A manhattani metróhálózat kiterjesztése az elsődleges tervek között volt mindig, és ahhoz kapcsolódott ez a tervezett metróvonal, melyet 75 éve terveznek. Először az 1920-as években készítettek terveket, amiket az 1940-es években újra elővettek, ekkor készültek el az R11-es kocsik is. 1951-ben jóváhagyták, hogy a város 500 millió dollár kölcsönt vegyen fel gyorsforgalmi hálózatának megépítésére. Az R11 tervezői nagyon reménykedtek abban, hogy az új kocsik az új vonalon kezdhetnek majd járni, de ehelyett a kocsik a hálózat többi részén közlekedtek 1976-ig, amikor a 10 kocsiból 9-et selejteztek. A sorozat egyetlen megmaradt példányát, a 8013-as pályaszámú kocsit a New Yorki Közlekedési Múzeumban állították ki. Egyes források szerint vannak még további kocsik (8012, 8015, 8018) valahol USA nyugati részén, de erre jelenleg semmilyen bizonyíték nincs.

Forgalomban az R11-es motorkocsik, a Brooklyn-Manhattan Transit Corporation Astoria nevű vonalán, 1972-ben. (forrás: Joe Testagrose, nycsubway.org)

A kocsikat a Budd Rail Company készítette, típusjelük R11 volt, más típusú kocsikkal nem lehetett őket csatolni. Az R11 rozsdamentes acélból készült, ablakai kerek, hajóra emlékeztetőek. A kocsikba korszerű légcserélő rendszert építettek bele, ami elektrosztatikus szűrőn keresztül fújta be az utastérebe az alagút levegőjét. A szűrőn átjutott levegőt ezután UV-lámpával tisztították meg a kórokozóktól, melyre a negyvenes években eltrejedt gyermekbénulás megelőzése céljából volt szükség. A falon kivilágított vonaltérképek voltak, és -bármilyen meglepő- utastájékozató rendszer is üzemelt a kocsikon, amely tisztán, érthetően közölte mondanivalóját. A kocsik rozsdamentes acél burkolata eltért az akkori metrószerelvényekétől, mert a negyvenes évek végén még New York-ban is festett és szegecselt kocsik közlekedtek. A rozsdamentes acélra csak a hatvanas évek közepén tértek át. Az utasteret fénycsövek világították meg, amiket a múzeumban levő leírás szerint nehéz volt kicserélni. A karbantartás megkönnyítése céljából a kocsikból 1964-ben kiszerelték az alkatrészeket, és más típusokból származókkal pótolták. Ekkor a kocsik típusa R34-re módosult. A múzeumi kocsi utasterében régi reklámok, és utastájékoztató feliratok láthatók, az ülések üvegszálasak és vékony műanyaggal vannak bevonva, a falak árnyalata zöldeskék és szürkéskék.

Az R11-es metrókocsi utastere. (forrás: David Pirmann, nycsubway.org)

A pénzügyi nehézségek és politikai csatározások után még mindig nem készült el az új metróvonal, de lehet, hogy azon a vonalon is fog járni egyszer a 8013-as, ahova tervezték. A metrótársaság ugyanis 337 millió dolláros szerződést írt alá egy céggel, amely, ha minden az elvárások szerint halad, alagutat fúr a régen várt Második Sugárút alatti metróvonal első szakaszának, a 96. utcától a 63. utcáig.

Az R11-es kocsik adatai

Gyártó: Budd Rail Car Company

Váz: festetlen, rozsdamentes acél

Pályaszámok: 8010-8019

Hossz: 18,35 m

Szélesség: 3,05 m

Magasság: 3,7 m

Nyomtáv: 1435 mm

Meghajtás: General Electric

Teljesítmény: 75 kW/kocsi

Fék: WABCO SMEE

Teljes tömeg: 36985 kg

Ülőhelyek száma: 54