Az 50-es villamos története

140 éve indult meg a vasúti közlekedés az Üllői úton, mely mind a mai napig Budapest egyik legfontosabb tömegközlekedési tengelye. Az útvonal fő viszonylata mindig a ma is létező, 50-es viszonylat volt; az Üzemtörténet Munkacsoport most ennek a járatnak a tanulságos történetét mutatja be.

Előzmények

Az Üllői út tömegközlekedésének története – hasonlóan a Váci útéhoz – nagyon régre nyúlik vissza, hiszen egy igen fontos útvonalról van szó. A Pesttől délkeletre elhelyezkedő településeket már a középkorban is ez a sugárút kötötte össze a város központjával, jelentősége a későbbiekben tovább fokozódott. Idővel az omnibuszközlekedés itt sem tudta már kielégíteni az igényeket, ezért a PKVT (Pesti Közúti Vaspálya Társaság) már igen korán, 1869. január 30-án megnyitotta az Üllői úti lóvasúti vonalát. A kocsik azonban ekkoriban még csak az útvonal belső szakaszán közlekedtek: a BKVT (a PKVT utóda, Budapesti Közúti Vaspálya Társaság) kezdetben ugyanis nem látott fantáziát a Nagyvárad térig tartó pálya meghosszabbításában.

A BLVV-korszak

A rövidlátás azonban megbosszulta magát: 1887-ben a Budapest-Szentlőrinci Helyiérdekű Vasút (BLVV)tette rá a kezét az említett szakaszra, így – főként a századfordulót követően – nem kevés bosszúságot okozva a BKVT-nek. A vasút – mely gőzüzemű HÉV-vonalként üzemelt, 760 mm-es nyomtávú pályán – kezdetben inkább a teherforgalomra specializálódott (pestszentlőrinci téglagyár), de később a személyforgalom vált meghatározóvá. A BKVT 1897-ben, a BLVV pedig 1900-ban villamosította a pályát, utóbbinál ez együtt járt a pálya 1435 mm-es nyomtávúra való átépítésével is. Fordulópontnak bizonyult az Üllői úti tömegközlekedés történetében az 1906-os év. Ekkor szerezte meg ugyanis a BVVV (Budapesti Villamos Városi Vasút) – a BKVT fő ellenlábasa – a BLVV vonalait, s a saját pályáján keresztül már közvetlen belvárosi kapcsolatot biztosított a külső Üllői út számára. Ugyan az említett viszonylat csak jelentős kerülővel érte el a belvárost (Üllői út – Vajda Péter utca – Orczy tér – Karácsony Sándor utca – Népszínház utca), de az átszállásmentesség és az egységes tarifa miatt érthető módon igen sok utast csábított el a BKVT Üllői úti járataitól. A viszonylat 1913-ban az 50-es számot kapta, melyet mind a mai napig visel. A szentlőrinci vonal villamosításakor indítottak villamost a mai Ady Endre utcában, ami a mostani 42-es villamos elődje volt. A buszközlekedés elterjedéséig ezen a vonalon bonyolódott a Wekerle-telep forgalma is. Utóbbi helyre egyébként külön villamosvonal építését is tervbe vették, de ez – a pesterzsébeti BLVV-szárnyvonalhoz hasonlóan – nem valósult meg. 1922-ben indították el a másik klasszikus Üllői úti járatot, az 52-es villamost, amely a Rókus kórháztól Kispest, Villanytelepig járt, ily módon sűrítve az 50-est.

Egységesülés a BSzKRt. alatt

1923-ban a főváros megvásárolta a BKVT-t és a BVVV-t, ezzel létrejött a BSzKRt (Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság). Ugyan ezzel lényegében megtörtént a budapesti tömegközlekedés szervezeti egységesítése, ám a BLVV (és más kisebb cégek is) egészen 1949-ig megtartották a formális önállóságukat. Az új körülmények lehetővé tették, hogy 1927-ben végre összekössék az Üllői úti pálya északi és déli szakaszát. Ekkor a Szarvas csárda térről jövő 42-est és az Ady Endre úti 43-ast meghosszabbították a Nagykörútnál található Mária Terézia (Kilián) laktanyáig. Az 52-es villamos ekkor már egészen a mai Madách Imre térig járt, az 50-es viszont furcsa módon továbbra is megmaradt az eredeti (kerülő) útvonalán. Ez feltehetőleg azért alakult így, mivel az Üllői úti forgalom volumene már ekkoriban is kezdte meghaladni a villamosok képességeit, s a sok villamos a belső szakaszon egyszerűen nem fért el. Az említett járatokon felül ugyanis még jó pár viszonylat megfordult az Üllői út belső szakaszán; érkeztek járatok Óbuda és a mai Moszkva tér felől is. A BSzKRT. ezért megpróbálta a belvárosi irányú forgalmat több irányba szétteríteni. Az 1920-as évek végén az 50-est az Orczy térig vágták vissza, a külső végállomást pedig 1929-ben helyezték át a mai helyére, az akkor vecsési határnak nevezett területre.

A BLVV a 30-as évektől – a növekvő forgalom elszállításához – nagy kapacitású, távkapcsolású szerelvényeket vetett be. Ezek legtöbbször az 50-es, illetve a 42-es villamos vonalára voltak beosztva. Itt tűnt fel először „Adél”, az első budapesti csuklós villamos is.

A háború után jelent meg az Üllői úton a sokáig kulcsfontosságú 63-as vonal, mely a sugárút budai kapcsolatát biztosította a Szabadság hídon át. A pesti végpont kezdettől fogva a Nagyvárad téren, a budai pedig előbb a Moszkva téren, majd 1948-tól a János kórháznál volt.

A BLVV formális önállósága 1949-ben megszűnt, a vonalait a BSzKRt.-t felváltó FVV (Fővárosi Villamosvasúti Vállalat) vette át. 1953-ban az Üllői út belső szakaszán, a Nagyvárad tér és a Kálvin tér között, középre helyezték a síneket. Az Üllői út és a Nagykörút kereszteződése az 1956-os forradalom küzdelmeinek egyik fő színtere volt (Corvin köz, Kilián laktanya), s a harcok során az itt kialakított végállomás teljesen megsemmisült. Az újjáépítés során ezt nem állították helyre, így a délről érkező járatok végállomása (43, 50) a Nagyvárad térre került át. A 42-es villamost csak 1958-ban indították el ismét: ekkor azonban a Tóth Árpád utcától már egészen a Móricz Zsigmond körtérig jártak a szerelvények. Az egyre növekvő jelentőségű Nagyvárad téri végállomásnak fontos szereplője volt a 30-as évek végén elindított 51-es villamos, amely a Nagyvárad tér és Pestimre között járt. Fénykorában ez igen jelentős forgalmat bonyolított le, hiszen az említett térség számára ez a villamosjárat jelentette a legjobb belvárosi kapcsolatot.

A hármas metró megjelenése – a villamosok visszaszorulása

Az Üllői úti villamosközlekedés az ötvenes-hatvanas évek fordulóján élte fénykorát. Ekkor innen a város szinte bármely fontos csomópontja átszállás nélkül elérhető volt, át lehetett jutni Budára, a Kiskörútra, sőt a korszak elején még Óbudára is (53-as villamos), 1963-tól az 52-es pedig már a Nyugati pályaudvarig járt. Az érem másik oldalán azonban zsúfolt szerelvények, kritikán aluli műszaki állapotok, és alacsony haladási sebesség jellemezte az útvonal villamosközlekedését. A legfőbb probléma az volt, hogy a 60-as évek végére az Üllői út gyakorlatilag telítődött, a villamosvonalak az akkori formájukban már alkalmatlanok voltak az igények kielégítésére. Nem csak a szerelvények, hanem a közúti csomópontok áteresztőképessége is elégtelennek bizonyult: a Kilián laktanyánál nem egyszer fordult elő, hogy a kereszteződésben 3-4 villamos torlódott fel, s hátsó villamosról az utasok egy része átgyalogolt az elől álló villamosra, s így a zsúfoltság persze tovább nőtt. Nyilvánvalóvá vált, hogy az Üllői úton csak egy gyorsvasúti vonal segíthetett, melynek az építését a 70-es években el is kezdték. A hármas metró fokozatos kiépülésével a tömegközlekedés színvonala jelentősen emelkedett, megszűnt a zsúfoltság, és a külső városrészekből már 10–15 perccel hamarabb is be lehetett érni a belvárosba.

Az ily módon visszaszoruló Üllői úti villamosközlekedés hattyúdala 1976-ban kezdődött: a hármas vonal Nagyvárad tér – Deák tér szakaszának átadása után a belső Üllői úton megszűnt a villamosközlekedés, s így az összes viszonylat végállomása átkerült a Nagyvárad térre. A hármas metró déli szakaszát 1980-ban adták át, ekkor az Üllői úti villamosok végállomása a Határ úthoz került át.

Érdekes, és elgondolkodtató egyébként, hogy amíg a hármas metró kéregvezetésű szakasza épült a Nagyvárad tér és a Határ út között, a villamosközlekedést a felszínen végig fenntartották.

A villamos gondolkodás nélküli feláldozása hibának bizonyult. Ezt nem csak utólag gondoljuk így: az Üllői úti felszíni tömegközlekedés megszűnése után panaszok özöne érkezett a Fővároshoz és a BKV-hoz. A belső szakaszon utazók hiányolták az addig meglévő számos hálózati kapcsolatot, melyek ezután csak átszállással váltak elérhetővé, és nem volt kedvükre való a közbeiktatott mozgólépcsőzés sem. Az Üllői út belső szakaszán élők számára ugyanis a metró nagyobb sebessége nem tudta kompenzálni az állomások nehezebb megközelíthetősége, a villamosmegállóknál ritkább elhelyezkedése és az átszállások miatt elvesztett időt. A villamosok két vágányának helyét az autók vették át; azonban hiába az útszélesítés, a személygépkocsi-állomány további növekedése miatt az útvonal hamarosan ismét telítődött. Ennek a legnagyobb kárvallottja az Üllői úti kereskedelem volt: a szennyezett levegőjű, zajos sugárúton már jóval kevesebb embernek támadt kedve vásárolni, sétálni. Ma már csak elvétve találunk éttermeket, elegáns boltokat: a Rákóczi úthoz és a Bajcsy-Zsilinszky úthoz hasonlóan ez az útszakasz is alulmaradt a plázákkal folytatott harcban.

Az 50-es villamos a visszavágást követően ráhordó viszonylattá alakult át. Ugyan sokáig tervezték a metró kispesti hosszabbítását (ez vélhetően a villamos további visszaszorulásával járt volna) erre végül nem került sor, s várhatóan nem is fog.

A járaton sokáig egyeduralkodónak számított az UV-típus, 2001 óta azonban már a – Hannoverből érkezett – TW6000-es villamosok szállítják az utasokat. A közelmúltban a Ganz-csuklósok is megjelentek a vonalon.

Hogyan tovább?

A VEKE úgy gondolja, hogy fontos a belső Üllői úti felszíni tömegközlekedés visszaállítása. Mivel egy sűrűn lakott, ráadásul igen gyorsan fejlődő (Corvin-Szigony projekt) területről van szó, mindenképpen szükségesek az útvonalat mélyebben feltáró járatok. Többször kiderült már, hogy a belvárosi területek tömegközlekedését elsősorban nem a ritkán megálló gyorsvasutak, hanem a sűrű, fonódó felszíni hálózat tudja megoldani.

Lényegesnek tartjuk a 42-es és 50-es villamosok külső meghosszabbítását is, mely által több külső városrész közlekedésének színvonala nőne jelentős mértékben. Ugyanakkor ezek a projektek csak akkor valósulhatnak meg, ha erős és következetes mögöttük a politikai támogatás; ezen a téren sajnos még lenne hova fejlődni.